BOB MARLEY          Egy éve (1981) halott, de a nemzetközi sajtó mai is csak a legnagyobbaknak kijáró tisztelettel emlékezik meg róla. A Der Spiegel szerint "Jimi Hendrix óta ő volt a legnagyobb egyéniség a rockban." A londoni Observere forradalminak minősítette a zenéjét, és a négerek hatvanas évekbeli soulzenéjéhez hasonlította. A kanadai Toronto Star a Beatleshez mérte jelentőségét. Patrick Coutin francia újságíró pedig így fogalmazott a Rock és a Folk című lapban: "Ha egy nép fájdalma és kétségbeesése egyetlen arcba sűrűsödhetne, akkor ez Bob Marley arca lenne." Ki is volt valójában Bob Marley? Az emberek általában csak annyit tudnak róla, hogy ő volt a "reggae utazó nagykövete". Próféta? Lázadó? Kultikus figura? Költő? Szabadsághős? Rock-szupersztár?  "SENKI SEM VAGYOK" Koncertjei a hetvenes években éppúgy eseményszámba mentek, mint Dylan, a Rolling Stones vagy a Pink Floyd fellépései. Az évtized végén magától értetődő természetességgel választották a rock tíz legnagyobb személyisége közé, s a neve a rock nagy megújító zenészei között is az élen szerepel. Önmagáról így vallott: "Világéletemben földön járó, földhözragadt ember voltam, nem foglalkoztattak nagy eszmék. A mezőgazdasági munka érdekelt; egyszerű, békés, hasznos életet akartam élni, azt kihasználni, amit a természet kínál. Gyerekkoromban kevéssé foglalkoztatott a zene, aztán hirtelen belecsöppentem, a közepébe kerültem, és most már csinálnom kell... Nem vagyok más, csupán egy rasta-ember, aki zenél is. De a zenémet nem kategorizálom. Az emberek általában kategóriákban gondolkodnak. Tudják, hogy létezik a reggae, és attól kezdve úgy képzelik, reggaet hallgatnak. Valójában a zene határtalan és időtlen. A zene mindenütt ott van, bennünk, körülöttünk... A reggae olyan, mint a vízfolyás. Nem lehet megállítani. Nemcsak zene, hanem valóság. Az életünk. Legenda hogy a nyomortanyáról érkezett. Bob Marley a jamaicai középosztályból származik. Legenda hogy nem járt iskolába. Egyike azon keveseknek, akik Jamaicában elvégezték a középiskolát. Legenda, hogy elnyomott volt. Élt ugyan Kingstonban a nyomornegyedben, de a gettó élet igazi poklait sohasem járta meg. Megfigyelő volt, de talán éppen ezért tudta olyan megrázó erővel kifejezni a gettóban élők világát, szenvedését, fájdalmát, szabadságvágyát. Így lett a harmadik világ első szupersztárja, a Trench Town-i próféta, a reggae utazó nagykövete. 1945. április 6-án született Rhoden Hellben, egy kis sárfészekben, mely nem szerepel a térképeken; valahol Jamaika északi csücskében található, ahol hatalmas marihuánaültetvények terülnek el, és ahol a rendőrség ritkán razziázik az áthatolhatatlan vidéken. "Apám angol volt, a brit hadsereg katonája, akit Jamaikába vezényeltek. Anyám fekete asszony, én pedig sem fekete, sem fehér. Senki sem vagyok." Leszerelése után az apa Jamaikában telepedett le, kis farmot vásárolt - gazdálkodásból tartotta el a családot. 1950-ben azonban meghalt, és a család néhány évi küszködés után Kingstonba, a fővárosba költözött. Cedella Marley maradék pénzükből a Barrett Streeten vásárolt olcsó lakást, és alkalmi munkákat vállalt. Bob iskolába járt, de idejének nagy részét az utcán töltötte. Az ötvenes évek második felében Jamaikában egymást érték a zavargások. A gyarmati uralom ellen küzdő rasták (a Jamaikába behurcolt rabszolgák utódai, akik nem vetik alá magukat a fehérek uralmának, hanem lázadnak, az elnyomó hatalom ellen, és a visszatérést hirdetik őseik földjére) tüntetéseket szerveztek, az utcákon mindennaposak voltak az összecsapások. A kormány figyelmeztette a turistákat: óvakodjanak a nyomornegyedek látogatásától, mert nem tudják garantálni testi épségüket. Bob Marley tizenéves fejjel naponta találkozik ezekkel a problémákkal, látja az embertelen életkörülményeket, a munkanélküliséget; azt, hogy az emberek egyetlen vigasza a zene, amely lehetővé teszi, hogy örömeikről, bánataikról énekeljenek, kitáncolják magokból a mindennapi élet nyomorúságát. A gettóban éjjel-nappal szól a zene - de nem az európai vendégeket váró szórakozóhelyek felhőtlen calypso zenéje. A turisták által látogatott negyedekben Harry Belafonte, Nat King Cole, Billy Eckstine a sztár, a gettóban viszont Fats Domino, Chuck Berry, Elvis Presley, Bo Diddley. Az iskolában is gyakran játsszák a nagy rock and roll- és blues-énekesek lemezeit. - A szünetekben a tanárnő mindig foglalkozott velünk - mesélte, később Marley egy interjújában. - Kérte, meséljünk vagy énekeljünk valamiről, és én mindig, énekeltem. Trench Townban minden a zene körül forgott, és én úgy szívtam magamba a zenét, mint növény a táplálékot. Gitárt vásárolt, a haverokkal zenekart alapított, és Desmond Dekkertől, a később ismertté vált énekestől tanulta a szakmai fogásokat. Alvin Seeco Patterson, a későbbi Wailers dobosa így emlékezik ezekre az évekre. "Számomra már akkor nyilván való volt, hogy rendkívüli tehetség. Gyorsan tanult, bármit pillanatok alatt megjegyzett. Dalokat írt, egy nap akár többet is, hallgatta a rádiót, eljárt mindenhová, ahol zenéltek, és saját feldolgozásában ő is elő adta, és akkor már mindenki biztos volt benne, hogy nagy énekes lesz." A RASTAFARI MOZGALOM 1961-ben barátja és tanítómestere, Desmond Dekker elvitte Bob Marleyt a Ken Dhouris Federal Sounds Recording Studióba, hogy egyik dalát lemezre énekelje. A dal címe: Judge Not (Ne ítélj); amerikai mintájú rhythm and blues ballada. Bob a felvételért tíz
The Birth Of A Legend (1967)	dollárt kapott. A lemez megjelent, és csúfosan megbukott. Az üzletemberek vállat vontak, és ejtették Marleyt, több lehetőséget nem kapott. Egyetlen ember bízott benne továbbra is; Rita későbbi felesége, akivel egy fabódéban szegényes, szánalmas kis lemezbutikot nyitott. A bolt hangszórója egész nap Bob dalát bömbölte, de a vevők ritkán nyitogatták az ajtót. A kudarc mégsem szegte kedvét, barátaival, Neville O'Rileyvel és Hubert McIntosh-sal (akiket később Bunny Livingstone és Peter Tosh néven ismert meg a világ) továbbra is összejártak, és elhatározták énektriót alakítanak. Desmond Dekker, majd Jimmy Cliff próbálkozott meg ismét karrierjük egyengetésével, de a történelem megint közbeszólt. Kingstonban ismét zavargások törtek ki. A felgyújtott benzinkutak, meggyilkolt turisták, kifosztott szállodák láttán a fehér kisebbség körében megszületik a jelszó "Rasta = terror!" Egymást érik a kivégzések, a rendőrsortüzek de 1962-ben a mozgalom végül is eléri egyik célját: Jamaika felszabadul a brit gyarmati elnyomás alól. A szigetországban békésebb évek következnek - és Bob Marleynak is sikerül lemezeket megjelentetnie. Második kislemeze - Egy csésze kávé - ismét kudarc, a harmadik - Terror - úgyszintén. Ekkor új irányban próbálkozott. 1964-ben barátaival Wailin' Wailers néven együttest alapított, amelynek első felvétele (Simmer Down) valóságos sikerrakéta lett. A dal címe jelszóvá vált a jamaicai divatifjak, a "rude boyok" (durva fiúk) körében - és ennek hatására az együttes is nevet változtatott. Wailin' Rudeboys néven játszottak tovább, és egyik sikert a másik után (Rude Boy; Rule Them Rudie) röppentették fel a sikerlisták élére. A diadalmenet két évig tartott majd a Rude Boy-korszakot felváltotta a Sexboy-korszak, amikor Bob Marley és együttese már a legnépszerűbb sztárok közé tartozott Jamaikában 1966. április 22. fordulópont az életében. Ezen a napon Hailé Szelasszié Jamaikába látogatott. Hogy ez miért volt akkora esemény, ki kell térnünk a jamaicai feketék hitvilágának történetére. A rastafarik - röviden rastáknak a jamaicai szektának a tagjai, amely Afrikát tekinti a mennyországnak; valamiféle természeti vallást követnek, amely előírja, hogy a hajukat hosszú "rémfürtökbe" (dreadlock) fonva hordják; a hitet mindenki a saját maga számára fogalmazza meg, s ebben - úgy tartják - segítséget nyújt a "ganja" élvezete: így nevezik a marihuánát. Ezt a vallást, amely főként az ősi afrikai néphiteken alapul, a rabszolgák hozták magukkal Jamaikába, ahol a XIX. század vége felé magába olvasztotta a kereszténység ótestamentumon alapuló elemeit, Afrika egyszerre lett a múltbeli aranykor színhelye és az ígéret földje; a jamaikai feketék Izrael távolra vetődött gyermekeinek tekintik magukat, Amerikában élni számukra a babiloni fogsággal egyenlő; a vallás egy új, fekete isten földi eljövetelét hirdette. S ez az esemény a rasták hite szerint 1930-ban bekövetkezett: Ras (herceg) Tafarit első Hailé Szelasszié néven Etiópia császárává koronázták. Etiópia nemzeti trikolórját, a zöld-sárga-pirosat a rasták ma is viselik, s e színek véletlenül azonosak egy jamaicai úgynevezett "néger felemelkedési szervezet" színeivel. Az apró termetű uralkodót istenként kezdték tisztelni a távoli szigetországban. 1966-os látogatása során a jamaicai vezetők célzásokat tettek arra, hogy talán felvilágosíthatná híveit isteni mivoltát illetően, de a császár erre csak ennyit válaszolt: "Ki vagyok én, hogy megingassam őket a hitükben?" A repülőtéren százezer ember várta, köztük tízezer rasta. A légcsavarok még pörögtek, amikor a lelkes tömeg már körbetáncolta a gépet, és a császárt ünnepelte. Zúgott a rasták kórusa: Ez a nap a miénk! Isten megérkezett Az örök életű "Jah" (azaz Jahve) Rastafari alig tudta elhagyni a gépet. A fogadási ceremóniát sokáig nem lehetett elkezdeni a spontán ünneplés miatt. Bob Marley elbűvölten figyelte ezt a vallásos indíttatású karneváli forgatagot, s ettől kezdve tudatosan foglalkozni kezdett a "Rasta mozgalommal. De mielőtt elmélyülhetett volna az új vallásban, a család Amerikába költözött. Bob Marley az utóbbi három évben nagy sikerei ellenére is alig pár száz dollárt keresett; édesanyja úgy döntött, hogy átköltöznek a jobb megélhetést kínáló Egyesült Államokba. Marley természetesen magával vitte a gitárját is: a rockzene hazájában zenészként akart dolgozni. Élete azonban másként alakult: a Chrysler autógyárban kapott állást, kocsimosó lett, de egy nagyarányú elbocsátási hullám alkalmával mint színesbőrű és új bevándoroltat az elsők között tették az utcára. S ugyanekkor megkapta a katonai behívót: Bob Marleynak az Amerikai Egyesült Államok nevében kellett volna Vietnamban embert ölnie. Hát akkor inkább vissza Jamaikába! 1967-ben a világ már nemcsak Harry Belafonte calypso dalairól ismerte Jamaika nevét. A hatvanas évek közepén több világsiker is jamaicai énekesek nevéhez fűződött. Millie Small My Boy Lollipop című dala vagy Jimmy Cliff felvételei a sikerlisták élvonalába kerültek (mind a két énekes járt Magyarországon is). Desmond Dekker Israelites című dala pedig első számú siker volt a slágerlistákon. A jamaicai eredetű ska és rock steady elnevezésű zene ismertté vált Európában is, majd a Toots and the Maytals csoport Do the Reggae című dala nyomán az új zenei irányzat gyűjtőneve is megszületett. ANGLIAI DIADALÚT Bob Marley abban az időben barátaival ismét életre hívta korábbi együttesét. Lemezeket készítettek, koncerteztek, várták a nagy kiugrási lehetőséget, s Bob közben szorosabb kapcsolatba került a rastákkal, egyre inkább tudatosodott benne az őt körülvevő világ ellentmondásossága. Egy napon letartóztatták. A vád: kábítószer-élvezet. Hiába tartozik szervesen a rastafari vallás gyakorlásához a ganjaszívás; a marihuana csakúgy, mint a többi kábítószer Jamaicában is tiltott áru. Bob Marley börtönbe került, ahol volt ideje gondolkozni sorsáról, jövőjéről. Itt érlelődött meg benne az elhatározás: zenéjét, életét a "Rasta mozgalom" szolgálatába állítja. Ebben a döntésében nagy szerepet játszott cellatársa, Vincent Ford, az egyik ismert "Rasta vezető", aki későbbi világhírű dalainak - No Woman, No Cry; Positive Vibration; Roots, Rock, Reggae - szövegét írta, s aki elmagyarázta, miért harcolnak testvérei. Bob Marley a kiszabadulás után azonnal meghallgatást kért a rasták püspökétől, Mortimo Plannótól. Megvilágosodásáról beszélt neki, és arról, hogy szeretné az életét az ügy szolgálatába állítani. A püspök, anélkül, hogy Marleyt korábban ismerte volna, Jah prófétáját vélte felismerni, összhangot benne, és magához fogadta "tanulónak". Az énekes prédikációkat hallgatott, megismerkedett a vallásos tanokkal, a rasták történelmi küldetésével, afrikai őstörténetükkel. 1989-ben Bob Marley új dalai már ennek a tanításnak a szellemét tükrözik. Megszületik a "Jah zene", az a lázadó és lázító, vallásos, misztikus, profetikus zene, amely már egy közösség, egy elnyomott kisebbség nevében szól. 1870-ben Bob Marley huszonöt éves; a korabeli fényképeken gépfegyverrel, automata pisztolyokkal, a Fekete Hatalom nevű mozgalom képviselőinek jellegzetes pózaiban látható, Harcosnak szólítják: Jah katonája. Az üzlettel is megszakít minden kapcsolatot. Tuff Gong néven önálló lemezstúdiót hoz létre a King Street 127. számú házban, amely ettől kezdve iroda és a mozgalom kommunatanyája is egyúttal. Első saját kiadású lemezének címe: Trench Town Rock. A dal óriási siker, amelyet most már egyre újabbak követnek. Marley hamarosan megnyithatja azt az üzletet, amely kizárólag saját dalait forgalmazza. Jamaicában a hetvenes évek elején a Wailers a legnépszerűbb együttes, és a csoport tagjai elhatározzák: megpróbálkoznak eszméikkel, dalaikkal a nagyvilág elé állni. Chris Blackwell, az Island Records tulajdonosa, producere személyében megfelelő ember kerül erre a szerepre is. Blackwell az angol show-business ismert személyisége, aki szívesen kísérletezik új előadókkal. A hatvanas években ő fedezte fel a Spencer Davis Groupot, a Traffic együttest, Cat Stevenst, a Roxy Musicot. Ő adta ki Millie Small említett dalát is; 1971-ben úgy döntött: megpróbálkozik a Wailersszel. Az év őszén Bob Marley Londonba utazott, ahol megkötötték a szerződést. Az ezt követő nyilatkozatokból kiderül: Marleyt nem elsősorban a világhír vágya, a személyes siker vezérli, hanem Jah eszméit szeretné népszerűsíteni. A szerződés első eredménye egy nagyszerű album (Catch A Fire), amely üzleti megfontolásokból csak 1973 elején került az üzletekbe. A	Kaya (1978)
Early Music (1966)		Babylon By Bus (2LP live 1978)
Rasta Revolution (1968)		Survival (1979)
African Herbsman (1969)		Uprising (1980)
Soul Rebel (1971)		Chances Are (1981)
Catch A Fire (1972)		Confrontation (1983)
Burnin' (1973)		Legend (1984)
Natty Dread (1974)		Rebel Music (1986)
Live! (1975)		Talkin' Blues (1991)
Rasta Man Vibration (1976)		Natural Mystic (1995)
Exodus (1977)		Dreams Of Freedom (1997)
lemezen szereplő zenészek: Bob Marley - ének, gitár; Family Man Barrett - basszusgitár; Carly Barrett - dob; Peter Tosh - szólógitár, billentyűs hangszerek; Bunny Livingstone ütősök, basszusgitár, ének; Earl Wilbeforce Lindo (alias Wire) - clavinet. A lemezt a hatvanas éveket követő zenei ínségben eufórikus lelkesedéssel üdvözli a kritika. Bob Marley személyében új sztárt ünnepelnek, a lemezt besorolják az év legjobb nagylemezei közé, a reggaezenét pedig a rock megújítójaként emlegetik. A Catch A Fire természetesen óriási üzleti siker is. Ennek köszönhetően a Wailers még abban az évben, 1973 novemberében kiadja második, Burnin' című nagylemezét. Ez a lemez már Amerikában is siker. Egyik dalával - I Shot The Sheriff (Lelőttem a seriffet) - Eric Clapton a slágerlisták élére kerül. A lemez megjelenését turné követi Amerikában, majd Angliában. A londoni Speakeasy klubban tartott koncert nézőterén az egész angol popszakma ott szorong. Másnap a sajtóban dicshimnuszok jelennek meg, újabb és újabb meghívások követik egymást - de a sikersorozat egyik napról a másikra megszakad. A hat rasta-ember visszatér szülőhazájába. Mi történt? Peter Toshnak és Bunny Livingstone-nak elege lett az üzleti hercehurcákból, szólókarrierre vágynak. Wire is kilép a bandából. Bob Marley mellett csak a Barrett testvérek maradnak; velük szervezi újjá együttesét, most már Bob Marley and The Wailers néven. Az új felállású csapat első lemeze (Natty Dread) 1974-ben, jelenik meg, és fogadtatása még az előző sikereket is felülmúlja. Bob Marley a lemezen a régi szellemben, de új hangzással szólal meg. A szólóének mögött Rita Marley, Judy Mowatt és Marcia Griffith énekli a vokált. A zenészek között is új nevek: Al Anderson - szólógitár és Tyrone Down (Touter) - orgona. A Wailers-hang egységesebben szól, mint az előző lemezeken, és Charles Shaar Murray, a legkényesebb ízlésű angol popújságírók egyike, a lemezt bemutató koncert után a következőket írta a New Musical Expressben: "Még egyszer le kell a szögeznem: a Waillers a legjobb reggae-zenekar, hanem ez idő szerint a legjobb zenekarok egyike. Annyira fel voltam dobva a koncertjük után, hogy kifelé menet nyugodtan ellophattak volna tőlem akármit. GÉPPISZTOLYOS LÁTOGATÓK 1976 áprilisában kerül a boltokba az újabb nagylemez Rastaman Vibration címmel, s még a megjelenés előtt több milliós előrendelés fut be az üzletekbe. Bob Marleyt a fekete bőrű Bob Dylanként kezdik emlegetni, de ez az év nem elsősorban a sikerek miatt emlékezetes az énekes számára, sokkal inkább amiatt az esemény miatt, amely könnyen véget vethetett volna pályafutásának, sőt az életének is. 1976. december 3-án fegyveresek rontottak be kingstoni lakásába, és tüzet nyitottak az ott tartózkodókra. A lövések Bob Marleyt csak könnyebben sebesítették meg, felesége azonban súlyosan megsérült, menedzsere pedig, aki a lövések pillanatában az énekes elé vetette magát, életveszélyes sérüléseket szenvedett. A merénylet körülményei a mai napig tisztázatlanok, de azokban a napokban sokan beszéltek arról Jamaicában, hogy a merénylet és a december 15-re kiírt választások között szoros összefüggés van. Kingstonban már hónapokkal előbb az a hír terjedt el, hogy a radikális nyilatkozatairól, lázító dalszövegeiről ismert, nagy népszerűségnek örvendő énekes a miniszterelnöki székre pályázik. Bob Marley a merényletet követően azonnal elhagyta a szigetet, és másfél évig nem is tért vissza. Londonba költözött, koncertezett, együttesével bejárta a világot, és az addig úgyszólván ismeretlen reggaezenét világszerte népszerűvé tette. 1977-ben jelent meg Exodus (Kivonulás) című albuma, amely a legvallásosabb mind között, 1978-ban pedig újabb két LP-t adott ki. Ezek közül a Kaya balladákat, szerelmes dalokat tartalmaz, a Babylon By Bus (Babilon autóbuszról) pedig a világ körüli turné dokumentuma. Az énekes 1979 áprilisában tért vissza Jamaikába. A nagy eseményt a rasták kezdeményezték, akik a legjobb reggae-előadók részvételével békekoncertet szerveztek a kingstoni stadionban. Az eseményre harmincezer ember gyűlt össze; a fellépők közt ott volt Bob Marley is. Műsorában elénekelte Éjszakai rajtaütés című dalát, amelyben ilyen szövegrészek hallhatók: "Vesztünkre törnek fegyverrel és pénzzel. Azt mondják, hogy tanítanak bennünket, de politikai stratégiájuk a kiéheztetés; a fegyvereket ellenünk fordítják, és az éjszaka sötétjében tüzet nyitnak ránk..." A lelátón helyet foglaló külföldi újságírók döbbenten halogatták a vádló, lázító szavakat. Mindenki tudta: az énekes ellen megkísérelt merénylet feltételezett tettesei, a miniszterelnök testőr- és terrorlegényei is ott ülnek a nézőtéren. De amitől mindenki tartott, elmaradt - helyette egy nagyon megindító jelenetnek lehettek tanúi a jelenlevők. A koncert végén Bob Marley lesétált a nézők közé, és magával vitte a színpadra a két ellenségeskedő párt vezérét, Michael Manley miniszterelnököt és Edward Seagát. A színpadon egybekulcsolva fölemelte a kezüket, hogy mindenki lássa a jelképes cselekedetet, s így táncoltak együtt a reggae ritmusára. "Legyen szeretet és béke! Legyen vége a háborúskodásnak!" énekelte együtt a harmincezres tömeg, és egy pillanatra valóban, mintha mindenki mindenkivel különbékét kötött volna a stadionban. A rock még soha nem játszott ekkora szerepet egy nép életében. 1979-ben Bob Marley már a harmadik világ más népeiért (így Zimbabwáért) is énekelt. Új, Survival (Túlélés) című albumán az afrikai gerillaszervezetekkel rokonszenvező dalokat jelentetett meg. A sajtó pedig újabb címet adományozott neki: "A harmadik világ első szupersztárja". 1980-ban jelent meg utolsó albuma, Uprising (Felkelés) címmel. A sajtóban ekkor már aggasztó hírek keringtek gyógyíthatatlan betegségéről, amelyet eleinte cáfoltak, de a találgatások - agydaganata van, leukémiában szenved - nem szűntek meg. Néhány fénykép is megjelent róla, amint egy NSZK-beli klinikán lábadozik. Dús rasta-hajfonatai megritkultak, arca beesett, szeme fénytelen volt, de ujjaival a győzelem V betűjét mutatta a kamera felé. Aztán egy újabb hír szerint átköltözött a kedvezőbb éghajlatú Amerikába. 1981-ben új lemez helyett régi felvételeit adták ki újra. A megdöbbentő hírt 1981. május 11-én közölték a hírügynökségek: Bob Marley leukémiában meghalt. Temetése Jamaikában nemzeti gyászünnep volt. Holttestét a kingstoni stadionban ravatalozták fel; egyik kezében gitár, másikban a Biblia. Koporsójához tízezrek zarándokoltak el. A szertartás alatt a Wailers játszott, Rita Marley pedig gospeleket énekelt. A gyászbeszédet Edward Seaga, az új miniszterelnök mondta: - Nincs rá szó, mit érzek és mit érez Jamaika népe Robert Nesta Marleyt gyászolva. Munkásságának döntő szerepe volt abban, hogy a jamaicai reggaezenét a világon mindenütt megismerték. Jamaika kulturális nagykövete volt, aki elősegítette a különböző bőrszínű, nyelvű és vallású fiatalok együttműködését és kölcsönös megértését. Szülőhelyén temették el. Utolsó útjára is tízezrek kísérték. A rockzene panteonjában Bill Haley Elvis Presley, Brian Jones, Jimi Hendrix, Janis Joplin és John Lennon mellett a helye.